Mindig megdöbbent, hogy mennyire mélyen ülnek bennem a jabbaság magjai.
Most éppen az utazás kapcsán eszembe jutottak a gyerekkori nyaralások. Szüleim azért nem diplomaták, de munkájuknál (egyetem + média) fogva az átlagosnál többet jártak nyugaton a 70-es, 80-as években is, na meg szerettek is utazgatni, minden pénzüket erre költötték. Amikor a tesómmal keletkeztünk, minket is vittek magukkal, ha lehetett.
Első nyugati utam még az óvoda alatt volt, emlékszem, mekkora élményt jelentett, főleg a játékok és a kaják, édességek, italok tettek rám mély benyomást. Bár még nagyon fiatal voltam, de ez az utazás olyan szinten kívánatossá tette a szememben a nyugati fogyasztói kultúrát, hogy sokáig teljes apátiát mutattam bármi más iránt.
Amikor átléptük a határt, számomra már az első benzinkút is mennyországnak tűnt, meg is álltunk, vettünk Dupló szeletet vagy Hanutát, csokis ropit vagy paprikás Crokyt. Aztán az egész nyaralás ennek a jegyében telt, minden alkalommal a Mekiben vagy a Burger Kingben kellett kajálni (McRib volt a kedvenc), és az összes üdítőt meg kellett kóstolni az Oranginától a Mezzo Mixig (ez utóbbi volt a favorit).
Szüleim talán észre sem vették, hogy miközben ők kulturális programokban lubickolnak gyönyörűséggel, az én számomra mindez nem több kellemetlen kötelességnél, amivel meg kell dolgozni a megérdemelt csokiért, tictakért vagy Mövenpick tölcséres fagyiért.
A török út alatt vettem észre, hogy mennyire igaz ez még most is. Bármerre mentünk, kellett valamit venni, enni, kávézni, teázni, fagyizni, de ha semmit se fogyasztottunk, akkor is megnéztük, hogy azon a környéken, abban a múzeumban, dzsámiban, várban mik a lehetőségek.
Végül, valószínűleg a fosós betegségnek köszönhetően kisebb súllyal érkeztem haza, mint mikor utoljára mértem magam, de az én felfogásomban ez az egyik legkevésbé fontos adat. Sokkal lényegesebb az az undor, ami ilyenkor beáll. undor magamtól és a világtól, ami olyan undorító érzés, hogy csak egy kis zabálás tudja elfeledtetni néhány pillanatra.
És hogy valami pozitív is legyen a végére: Yeah!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.